Terasz

Az intézeti fiút, akárhányszor libegőztek a Zugligetben, csak az érdekelte, milyen lehet abban a házban élni, aminek hatalmas teraszától – sose látott kint senkit – alig húsz méterre surrognak el az ülések. Ő naphosszat onnan nézné a székeket, integetne az utasoknak. A csengetésre középkorú asszony nyit ajtót, ő hebegve bemutatkozik, és elmondja, mi járatban. A nőt a zavartan toporgó kiskamasz a fiára emlékezteti, aki a német apját választotta a váláskor. – Gyere! Elnézi a fiút, ahogy a teraszon integet. Mikor az megunja, s elköszön, cetlit nyom a kezébe. „Hívj fel, ha megint libegőztök! Amikor ideérsz, majd én intek neked.”